Előszó: A trauma hatására az amber elveszíti a rugalmasságot a válaszreakcióiban, eltávolodik önmagától, beszűkül a rálátása a világra, és megnehezíti számára a jelenben maradást. Terapeutaként abban segítem a klienseimet, hogy felismerve ezeket a mintákat, visszaszerezzék a kontrolt a reakcióik felett, újjáépítsék a kapcsolatot önmagukkal, és kiszélesítsék a világról alkotott perspektívájukat. A tudatos jelenlét és az együttérző gyakorlatok révén a gyógyulás olyan úttá válik, amelyen haladva újra felfedezzük belső ellenálló képességünket, és jelent a maga teljességében tudjuk megélni.
Photo by Francesco Ungaro on Unsplash
Terapeutaként számtalan olyan emberrel dolgoztam együtt, akik testükben és elméjükben hordozzák a trauma terhét. Bár minden történet egyedi, bizonyos minták mégis kirajzolódnak – abban, ahogyan a trauma átformálja az énképet, a kapcsolatokat és a képességet, hogy az ember teljesen a jelenben tudjon élni. Az én szerepem az, hogy segítsek a klienseimnek felismerni és megérteni ezeket a mintákat, visszaszerezhetve ezáltal mindazt, amit a trauma elvett tőlük.
Egyik kliensemmel, Elena-val való munka folyamat jól szemlélteti ezt a koncepciót. Első alkalommal bizonytalan léptekkel érkezett a rendelőmbe, karjait védekezőn keresztbe fonta a mellkasán. Feszült testtartása sokat elárult, mielőtt még megszólalt volna. A következő hónapokban, Elena-val való közös munka segített abban, hogy meg tudjam fogalmazni mások számára a trauma négy lényeges hatását: válaszreakciók rugalmasságának elvesztése, önmagunktól való eltávolodás, beszűkült világlátás, és a jelen megélésének nehézsége.
A válaszreakciók rugalmasságának elvesztése
Elena gyakran úgy fogalmazta meg az érzést, mintha ’beragadt volna egy automata üzemmódban’ – olyan módon reagálva helyzetekre, amelyeket nem teljesen értett, és nem tudott kontrollálni. Egy felemelt hang – függetlenül a körülményektől – azonnali pánikreakciót váltott ki belőle, míg a napi rutinját érintő váratlan változások túlterheltség és tehetetlenség érzetet váltottak ki belőle.
Amint ezt közösen feltártuk, érzékeltettem vele, hogy a trauma zavaró hatással van az idegrendszerre, akadályozva a rugalmas válaszreakciókat. Amikor az idegrendszer jól működik, a reakcióinkat az adott helyzethez tudjuk igazítani, a trauma azonban túlélési módban tart minket—küzdünk, menekülünk vagy lefagyunk egy-egy adott szituációban. Ezek az automatikus válaszreakciók bár a traumás esemény ideje alatt védelmet nyújthatnak, hosszú távon károssá válnak, ha a veszélyhelyzet elmúltával is fennmaradnak.
Elénával együtt dolgoztunk azon, hogy beazonosítsuk a kiváltó okokat, és hogy azok hogyan kapcsolódnak múltbéli élményeihez. Olyan lelki egyensúlyt segítő technikák, mint a lassú légzés és a test érzékelését fejlesztő gyakorlatok segítettek neki abban, hogy szünetet tudjon teremteni egy inger és a reakció között. Idővel egyre gyakrabban vette észre azokat a pillanatokat, amikor tudatosan meg tudta választani reakcióit, visszaszerezve önmaga cselekvései feletti kontroll érzetet.
Önmagunktól való eltávolodás
Egyik terápiás foglalkozás során Elena mondott valamit, ami mélyen megmaradt bennem: „Már azt sem tudom, ki vagyok igazán. ”A trauma gyakran elszakít önmagunktól – elválasztva minket az érzéseinktől, szükségleteinktől és belső bölcsességünktől. Elena esetében ez kisebb és nagyobb dolgokban egyaránt megnyilvánult – vívódása a legegyszerűbb döntések meghozatalában, például abban, hogy mit egyen vacsorára; érzéketlensége az örömteli pillanatok iránt; valamint annak figyelmen kívül hagyása, amit a teste jelez, amikor éhes vagy kimerült.
Beszéltünk arról is, hogy a túlélési mechanizmusok arra késztetnek bennünket, hogy elnyomjuk önmagunk egy részét—csakhogy képesek legyünk megbirkózni egy helyzettel. Például, hogy ha gyerekkorában a sírást kritika követte, érthető, hogy Elena megtanulta elfojtani az érzéseit. Ez az önmagától való eltávolodás azonban nem maradt következmények nélkül – gyakran érezte magát szétesettnek és elveszettnek.
Ahhoz, hogy újjáépítse a kapcsolatát önmagával, arra bátorítottam Elena-t, hogy találjon olyan elfoglaltságokat, amelyekben a kíváncsiság és a gyengédség érvényesül az ítélkezés helyett. A naplóírás számára olyan tér lett, ahol felfedezhette azokat az érzelmeket, amelyeket hosszú ideig elnyomott, míg a jóga segített neki újra ráhangolódnia a testére. Idővel rátalált a belső hangjára, és megértette, hogy valójában sosem veszítette el igazi önmagát – csak hosszú időn át nem tudott hozzáférni.
Beszűkült világlátás
A trauma beszűkítette Elena világra való rálátását. Veszélyesnek látta a világot, megbízhatatlannak az embereket, és múlékonynak a boldogságot. „Mi értelme bármi jobbat remélni?” – kérdezte tőlem egyszer, lemondóan.
A trauma eltorzíthatja a világról alkotott képünket, arra késztetve minket, hogy a biztonságot mindenek fölé helyezzük. Ez gyakran vezet fekete-fehér gondolkodáshoz: a világ vagy biztonságos, vagy veszélyes, az emberek vagy jók, vagy rosszak. Bár ez a szemlélet a traumatikus események idején védelmet nyújthat, a hétköznapi életben beszűkíti a látásmódunkat.
Nem erőltettem rá Elena-ra vak optimizmust–-az olyan lett volna, mintha elutasítanánk a fájdalmát. Ehelyett közösen arra helyeztük a fókuszt, hogy észrevegyük azokat az apró pillanatokat amelyek a biztonságot és kedvességet tükrözték– a melegszívű beszélgetést egy baráttal, a természet szépségét egy séta közben. Lassan Elena látásmódja megváltozott. Kezdte átlátni, hogy bár a veszély és a bántás jelen volt, de éppúgy jelen van a kapcsolódás, a szépség és a remény is.
A jelen megélésének nehézsége
A traumája egyik velejárójaként időnként szorongással és depresszióval is küzdött Érzékeltetni akartam vele, hogy a trauma gyakran az időérzékelésünkre is hatással van: hogy a depresszió többnyire a múltbeli tapasztalatokhoz kötődik, míg a szorongás leginkább a jövőbeli elképzelt helyzetekkel függ össze. Elena kifejezte, hogy a gondolatai ritkán csendesednek el, gyakran a lehetséges veszély jeleket fürkészi figyelmével.
Beszéltünk arról is, hogy a trauma lehorgonyoz minket a fájdalmas pillanatokhoz, csapdába ejtve, hogy benntartson minket az újra átélt és a várható sérülések körforgásában. Az idegrendszer állandó készenléti állapotba kerül, folyamatosan fürkészi a lehetséges veszélyeket, alig hagyva teret a jelen pillanat megélésének.
A szomatikus (testközpontú) gyakorlatok hathatós eszközzé váltak Elena számára. Kezdetben kihívást jelentett számára, mert az elméje ellenállt annak, hogy a jelenben maradjon—folyamatosan visszatért a múlt emlékeihez, vagy előreszaladt a képzelt veszélyek felé. De a gyakorlatokkal néhány pillanatra békére lelt. Egyszerű grounding – testi-lelki lehorgonyzást segítő – gyakorlatok, mint például annak megnevezése, amit épp lát, hall vagy érez, segítettek neki visszatérni a jelen pillanathoz. Lassan elkezdte az életet úgy megtapasztalni, ahogy az éppen kibontakozik, nem pedig a múlt fájdalmain vagy a jövőtől való félelmein keresztül szemlélve.
Az út a gyógyuláshoz
Elena útja a gyógyulás felé nem volt egyenes – voltak frusztrációval és kétségekkel teli pillanatok. Idővel azonban egyre ellenállóbbá vált. Megtanult megállni egy pillanatra mielőtt reagálna, újrakapcsolódni ahhoz aki igazán ő, és tágítani a világról alkotott látásmódját.
A trauma lehet, hogy nyomot hagyott benne, de már nem határozta meg őt. Elena története bizonyítja azt a belső erőt, amely mindannyiunkban ott lakozik — a képességet, hogy amikor szembenézünk elviselhetetlennek tűnő dolgokkal, a végén erősebbé és teljesebbé válunk. Terapeutaként megtiszteltetés számomra, hogy tanúja lehetek ezeknek az átalakulásoknak, és hogy segíthetem klienseimet abban, hogy újra rátalálhassanak önmaguk azon részeire, amelyeket azt hitték, örökre elveszítettek
Gyakran emlékeztetem klienseimet, hogy a gyógyulás nem a múlt kitörléséről szól, hanem arról, hogy hordozhatjuk azt másképp is magunkban. Éberséggel, együttérzéssel és tudatos tettekkel, lépésről-lépésre visszanyerhetjük az életünket.
Megjegyzés: Az „Elena” név példaként szolgál a hosszú évek alatt történt klienskapcsolataim illusztrálására.
A szerzőről
Mesterfokú klinikai szociális munka diplomájának megszerzése közben Charon párhuzamosan részt vett szexuálterápiás képzésen, valamint pszichodinamikus szakmai gyakorlatot végzett a Michigan Psychoanalytic Institute-ban. Ezt követően tanulmányokat folytatott a Sensorimotoros Pszichoterápiában (Pat Ogden és Janina Fisher), Az Együttérző Feltárás (Máté Gábor – Compassionate Inquiry) elnevezésű trauma-informált képzésen, valamint az Imago Párterápiában. Charon 200 órás jógaoktató képzést is elvégzett, továbbá funkcionális táplálkozási és mentális beállítódás (mindset) coach minősítést szerzett. Jelenleg neuropszichológiát tanul.
