A pedagógusi diploma megszerzése után, Frederik több mint tíz évnyi teljes munkaidős tanulmánynak megfelelő energiát fordított arra, hogy önállóan képezze magát pszichológia, pszichiátria, jog és számos terápiás módszer területén. Immár 17 éve dolgozik függőségekkel és traumával, munkájában ötvözi a Compassionate Inquiry® módszerét trauma-informált jógával. Az utóbbit a Prison Yoga Project Skandinávia program keretében, korábbi elítélteknek és kezelés után visszatérő férfiaknak részére is tart.
Ez, a Fredrikkel készített interjúrészlet azt tárja fel, mi hajtotta őt abban, ‘hogy valaki legyen’ – a traumáit és az ahhoz kapcsolódó hitét önmagáról, amelyek végső soron meghatározták életének korai szakaszát. A teljes interjút a „A trauma ajándékai” című műsorban hallhatod.
Photo Credit: Niclas Kindahl
Ami a tanulás felé hajtott, azt talán egy 80-as évekbeli heavy metal együttes dalcíme fejezi ki a legjobban: „I Want to Be Somebody” („Valaki akarok lenni”). Ez a hajtóerőm: valaki lenni, megérteni dolgokat, amiket korábban nem értettem, de legfőképp az, hogy valaki legyek.
Beszélek svédül és angolul, pedagógusi mesterdiplomám van, emellett tanulmányokat folytattam igazságügyi pszichiátria, neuropszichiátria és kriminológia témakörökben. Szupervízorként dolgozom pszicho-szociális területen, szenvedélybetegség és családvédelem kapcsán.
Trauma-informált jógaoktató és tréner vagyok. Jártas vagyok a szociális jogban, a Morális Összehangolás Terápiában (Moral Reconation Therapy), a Trauma Láncainak Megszakításában (Breaking The Chains of Trauma), Tranzakció-analízisben, a Közösségi Megerősítés Megközelítésben (Community Reinforcement Approach), Motivációs Interjúban, Agressziókezelésben, Gyerekkori Trauma Tudatosságban (Adverse Childhood Experiences), valamint Együttérző Feltárás (Compassionate Inquiry®) Praktizáló is vagyok.
Így, ma már elmondhatom, hogy vagyok valaki, hogy számítok, és értékes vagyok. De ahogy felnőttem, nem így láttam magam. A tanulmányaimon keresztül éreztem csak magam értékesnek. „Tudom ezt, tehát vagyok.” Ez az önképemből fakad, miszerint nem vagyok méltó—amely akkor alakult ki bennem, amikor három-négy éves koromban súlyos traumát éltem meg. A nagymamám férje szexuálisan bántalmazott. Emlékszem a félelemre, a magányra, és arra, hogy senki nem beszélt róla. Teljesen egyedül éreztem magam. A félelemérzet, és az a meggyőződésem, hogy egyedül vagyok, oda vezetett, hogy azt is elhittem: nem vagyok értékes.
Ezt az önképemet csak tovább erősítette a csend és a tétlenség. Az anyám valamikor megtudta, hogy valami szörnyűség történt velem, hogy a nagymamám férje bántott engem – de soha nem kérdezett tovább, és nem szólt róla senkinek. A nagymamám mindig is tudta, de soha senki nem beszélt róla. Az anyám még az apámnak sem mondta el.
Az, hogy nem beszéltek róla és nem tettek semmit, csak tovább erősítette a bennem kialakult meggyőződésemet önmagamról. Egy kisfiúnak rémisztő érzés magára maradni – és természetesen ezt aztán úgy értelmeztem, hogy biztos érdemtelen vagyok. Öt éves voltam, amikor a nagymamám férje meghalt, és magamat hibáztattam érte. Szívrohamban halt meg, mégis a fejemben ez az én hibám volt. Emlékszem mennyire szégyelltem magam, miközben önmagamat vádoltam. Egyrészről, rettenetesen féltem tőle amíg élt, de azt is tisztán fel tudom idézni, mennyire szomorú voltam, amikor meghalt.
Ma már a feleségemmel közösen vezetjük a Konciensia nevű ambuláns klinikát szenvedélybetegségek kezelésére, trauma-feldolgozásra és a csoportterápiára specializálódva. Két gyermekem van, és testileg-lelkileg egészséges vagyok. Már nem menekülök el az éjszakába hogy drogozzak vagy hogy bűncselekményekbe keveredjek. Az út onnan ide egy összetett folyamat volt.
Ahogy felnőtté váltam, hajtott a tanulásvágy és a munka – olyan voltan, mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Az általános és középiskolában közepesen jó eredményeim voltak, így 21 évesen kezdtem el az egyetemet – ez volt a „jó” Dr. Jekyll énem. Ezt ellensúlyoztam a „rossz” Mr. Hyde énemmel, aki függőségekkel küzdött, és bűnbandákhoz csatlakozott. Ez a két énem egyszerre kereste az értékesség érzetét —azt, hogy ’valaki legyek’. Visszatekintve különleges adottság volt, hogy képes voltam egyensúlyt teremteni e két véglet között, hisz felnőttként a munkám során azt tapasztaltam, hogy sokan – vagy épp senki – nem tudták ezt a kettősséget összehangolni.
A középiskolában előfordult, hogy beültem a menzára, bevettem egy kis amfetamint, aztán bementem az órára, és jó jegyeket kaptam. Ugyanígy: a nagyanyámnál vacsoráztam, majd drogoztam, és utána elmentem a motoros klubba. Nem tudom, hogy ez tehetség volt vagy pusztán szerencse, de valahogy mindig is képes voltam egyensúlyban tartani ezt a két énemet. Két ellentétes hajtóerő munkát bennem: az egyik, hogy mindig több akarok lenni, a másik pedig, hogy rettegek attól, hogy megrekedek. Gyakran előfordult, hogy belekezdtem valamibe, eljutva egy egészen jó szintre, majd amikor már nem tudtam értékelni, abbahagytam, és belekezdtem valami újba. Ez egy jól felismerhető mintázat volt nálam.
Az alapszakos diplomám megszerzése után tanári képesítést szereztem. A húszas éveim elején sokat ittam. És amikor alkoholt fogyasztottam, dühöngővé váltam – pszichotikusan dühös, agresszív és veszélyes. Nagyon súlyos dolgok történtek emiatt, de nem büntettek meg érte és börtönbe sem kerültem, így tovább folytattam a tanulmányaimat.
Egy nap abbahagytam az ivást, és helyette szteroidokat kezdtem szedni. (Ez gyakori minta a férfi klienseim körében, különösen azoknál, akiket szexuális bántalmazás ért. Nem akarunk kicsik lenni – nagyok és veszélyesek akarunk lenni, amit a szteroidok szinte varázsütésre lehetővé teszik.) Akkoriban nem tekintettem ezt függőségnek. Mindenki szedett szteroidot, nem számítottak drognak, mint a heroin vagy az amfetamin – csak tesztoszteron volt. Ám a tanári képzésem vége felé a szteroidoktól nagyon beteg lettem.
Szégyelltem magam amiatt, hogy miközben tanári diplomára készültem, szteroidokat szedtem – ezért eldöntöttem, hogy erről senkinek nem beszélek. Ha túlélem, túlélem. Ha meghalok, meghalok. Ez volt az utolsó alkalom, hogy szteroidot használtam. Amikor abbahagytam, pluszmunkákat vállaltam, és nappali tagozaton folytattam a tanulmányaimat. Az éjszakai bűnöző életmóddal felhagytam, helyette dolgozni kezdtem. Teljes állásban dolgoztam, teljes állásban tanultam, és heti tizenkétszer edzettem.
Az, hogy „valaki legyek”, afelé hajtott, hogy állandóan dolgozzak. Természetesen segíteni akartam az embereken és jót tenni, de másokat szolgálni jó módja volt annak is, hogy valakinek, értékesnek és fontosnak érezzem magam. Ez hajtott bele a heti 80 órás munkába: három kezelőközpontot irányítottam, kliensekkel és munkatársakkal foglalkoztam, és folyamatosan készenlétben álltam.
E sok munkának a legnagyobb buktatója az volt, hogy lehetetlenné vált egészséges kapcsolatot ápolni önmagammal vagy másokkal. Ez az életmód lehetetlenné tette, hogy egészségesen és igazán törődjek magammal. Rengeteget mozogtam és edzettem. Versenyszerűen birkóztam, és bár ma is jó sportoló vagyok, de a túlzott sportolás akkoriban nem volt már egészséges. Időt vett el a családomtól, és sok különleges élményről lemaradtam.
Ami végül véget vetett ennek a ciklusnak, vagyis felébresztett, az tavaly nyártól számított tíz évvel ezelőtt történt, 2014. augusztus 22-én történt, amikor egy kliens meg akart engem ölni…
A szerzőről
Rosemary közel 25 éve dolgozik az Autentikusság területen, segítve klienseit abban, hogy felszínre hozzák valódi önmagukat, majd ezt hiteles márkákon keresztül megosszák az üzleti világban. 2021-ben, miután megnézte A trauma bölcsessége (The Wisdom of Trauma) című filmet, felfedezte Dr. Máté Gábor munkásságát, belemélyedt az Együttérző Feltárás (Compassionate Inquiry) kurzusba, majd elvégezte a mentorship programot, 2024-ben.
A trauma ajándékai egy heti podcast, amely személyes traumák történeteit, átalakulásokat, gyógyulási folyamatokat mutat be, miközben feltárja az autentikus önmagunkhoz vezető út ajándékait. Hallgasd meg az interjút – és ha tetszik, kérlek, iratkozz fel, írj róla értékelést vagy véleményt, és oszd meg másokkal is a környezetedben.
