A hazafelé vezető hosszú út – a függőségből, disszociációból és szégyenből – Andrea Porcelli mesél

2011-ben, megtapasztalva a kiégést, Andrea tanulmányokat folytatott a gyerekkori trauma, stress mintázatok, Compassionate Inquiry®, Rendszerszemléletű Coaching (Sytemic Coaching), a Családállítás, a Tudatos Jelenléten Alapuló Kognitív Terápia (MBCT), a Yin jóga, a Stresszkezelő Coaching, a Pszicho-szociális Tanácsadás és számos más testet-lelket és érzelmi gyógyulást integráló módszerekben. Ma, biztonságos teret teremtve klienseinek, lehetővé teszi számukra hogy kapcsolódni tudjanak belső igazságukhoz, fel tudják oldani korlátozó önmagukról alkotott hitüket, és vállalni tudják valódi önmagukat.

Ez a rövid kiragadott részlet az Andrea-val készült interjúból bemutatja az ő útját – az országokon átívelő költözésektől, az elhagyatottság megtapasztalásán át egészen a függőségekkel terhelt családi mindennapokig. A teljes beszélgetést A trauma ajándékai podcastban hallgathatod meg.

Cambio

Photo Credit

A titkolózás és a tagadás (elfojtás) tipikus minták azokban a családokban, ahol a házastárs, testvér, szülő vagy gyermek függőséggel küzd. Úgy gondoltam, megosztom a többgenerációs függőséggel kapcsolatos tapasztalataimat, mert több rétegben is jelen volt bennem a szégyen, amit sokáig észre sem vettem. A titkolózás hatással volt arra is, hogyan vagyok jelen a világban – és ennek az alapja a szégyen volt. Most, hogy már rálátok minderre, és felismerem, mennyi fájdalmat okozott, fontosnak tartom, hogy hangot adjak neki.

Másodgenerációs bevándorlóként éveken át kerestem a helyemet a világban. 1976-ban születtem Barcelonában, Franco uralmának végén. Az apám argentin volt, az anyám pedig chilei. Nagyon fiatalok voltak, amikor Spanyolországba költöztek, a dél-amerikai diktatúrák elől menekülők hullámának egyikeként érkezve, sajnálatos módon sok szörnyű alak társaságában. Menekültekből, művészekből, filozófusokból és költőkből álló közösségben éltünk és dolgoztunk együtt – ilyen közegben nőttem fel. Teljesen természetes volt számomra, hogy zenészek között voltam örömzenélések és próbák alkalmával, vagy művészek társaságában, ebben a nagy közösségben, ahol a világ minden tájáról érkező peremre szorult hátrányos helyzetűek gyűltek össze.

A szüleim elváltak amikor kicsi voltam, és sokat költöztünk. Anyám rendkívül karizmatikus nő volt, de amikor heroin függő lett, gyakran nem tudott gondoskodni rólam. Hol egyik embernél, hol másiknál hagyott, félig-meddig elhagyatottá váltam. Ötéves koromban felültetett egy repülőre, és egyedül a dél-amerikai nagynénémhez küldött, akit nem is ismertem. Ugyanakkor kaptam általa egy csodálatos húgot és egy fantasztikus családot Chile-ben – akiket szeretek, és akikért nagyon hálás vagyok.

Az apám zenész és tangóénekes volt – egy nagyon kedves, humoros ember. Sok szeretetet adott nekem, de mivel nem tudta kézben tartani az életét, nem nyújtott biztonság érzetet számomra. Ugyanakkor két csodálatos fiútestvért köszönhetek neki, akiket szívből szeretek. Emellett tőle örököltem a humort és az erkölcsi tartást is – mindezért nagyon hálás vagyok.

Fiatalon beleszerettem egy holland képzőművész-színész-zenészbe, és Amszterdamba költöztem vele. Sok író, zenész és alkotó ember vett körül bennünket, ami számomra ismerős közeg volt – így éltünk ott. Soha nem tartottam magam alkotónak, de a kreatív folyamatot nagyon is értem.

Néhány évvel később megismertem a fiam apját. Később kiderült, hogy neki is gondjai vannak a függőségekkel, így elég korán különváltunk. Küzdelemmel teli lett az élete, emiatt én lettem a gyermekünk egyedüli gondviselője. Minden tekintetben gondoskodom a fiamról, elkötelezett vagyok abban, hogy neki ne kelljen olyan nélkülözésben élnie, mint amilyenben gyerekként nekem kellett. Amsterdamban nincs családi segítségem, így…egyedül kellett megoldanom mindent. Ez volt az én igazságom és a meggyőződésem. Iszonyatosan sokat dolgoztam és mindent kézben tartottam, egészen addig amíg ki nem égtem. Akkor aztán az egész tündérmese összeomlott.

Meglepő módon később kiderült, hogy ez volt a legjobb dolog, ami történhetett velem. A kiégés megállított, és a testem felé terelte a figyelmemet, amivel addig úgy bántam, mintha az csupán egy jármű lett volna, ami egyik helyről a másikra szállít. A kiégéssel párosuló heves pánikrohamok rákényszerítettek arra, hogy megtanuljak jobban figyelni a testem jelzéseire – hiszen gondoskodnom kellett a gyermekemről.

Mindig mozgásban voltam. A húszas éveim elején egyszer összeszámoltam, hogy addigra már tizenötször váltottam iskolát, otthont, országot és várost. Folyton menekültem, amíg meg nem találtam a helyemet. A sehova nem tartozás érzése egy nagyon régi, mélyen gyökerező alap hitem volt, mivel anyám azt gondolta, hogy meg kellett volna szakítania a terhességét velem. Így vált az én alapigazságommá az, hogy „nem tartozom ehhez a világhoz.” Nem tudtam, milyen nagy vagy mély volt ez, ezért megpróbáltam alkalmazkodni minden helyhez, ahol éltem. Megtanultam spanyolul argentin, chilei és spanyol akcentussal is beszélni – minél jobban be akartam olvadni az adott közegbe, hogy senki ne gondolhassa rólam, hogy nem tartozom közéjük.

Emlékszem, amikor a barátaimmal szórakozni jártunk, nem volt szükségem sem drogokra, sem alkoholra. Egyszerűen csak olyan voltam, mint ők – szivacsként szívtam magamba a jelenlétüket, és közben semmilyen szerre nem volt szükségem.

A kaméleonná válás volt az én alkalmazkodási stratégiám – és ebben a folyamatban elveszítettem az igazi önmagamat. Aztán elindultam a gyógyulás útján, hogy visszataláljak önmagamhoz, a gyökereimhez és a teljességhez. Amikor megtanultam figyelni magamra az Együttérző Feltárás (Compassionate Inquiry®) módszer segítségével, ráébredtem, hogy ez a közösség az otthonom. Ahogy Sat Dharam mondta: „Közösségben gyógyulunk.” Teljesen egyetértek vele – itt kezdtem el igazán figyelni önmagamra, és megtanulni együtt lenni azzal, ami épp felbukkan bennem, például a szégyen érzettel, amit olyan régóta cipeltem magamban. Itt értettem meg igazán önmagam, és ekkor tudtam békét kötni a családommal és a függőségeimmel is. Ez hatalmas fordulópont volt, mert korábban egyáltalán nem akartam foglalkozni a családom függőségi problémáival. Ahogy felismertem, hogy mindez bennem is jelen van, meg tudtam nyílni annak az érzésnek, hogy tartozom valahová. Mindig azt hittem, hogy sehová sem tartozom – hiszen mindenhol voltam, és mégis sehol. Azt is hittem, hogy nem vagyok része az alkotók világának – pedig igenis odatartozom. És azt is hittem, hogy nem tartozom ehhez az országhoz – pedig valójában ide is tartozom.

Ma, hogy a fiam a saját függőségével küzd, tudom, hogy ő is sok fájdalmat megélt. Annyi éven át dolgoztam megszállottan, hogy valahogy túléljük. A fiam apjának súlyos függőségi és szerhasználati problémái voltak. Az Együttérző Feltárás (Compassionate Inquiry®) adott nekem teret arra, hogy ne meneküljek tovább a függőségek és a függőséggel küzdő emberek elől. Valami mindig van az életemben, ami azt tükrözi, hogy még dolgom van vele. Végtelenül hálás vagyok, hogy ma már mindezt értem – ahogy azt is, hogy honnan jön a fiam, és honnan jövök én – és, hogy újra tudom építeni a kapcsolatunkat.

A trauma ajándékai egy heti podcast, amely személyes traumák történeteit, átalakulásokat, gyógyulási folyamatokat mutat be, miközben feltárja az autentikus önmagunkhoz vezető út ajándékait. Hallgasd meg az interjút – és ha tetszik, kérlek, iratkozz fel, írj róla értékelést vagy véleményt, és oszd meg másokkal is a környezetedben.

A szerzőről

Rosemary Davies-Janes

Rosemary közel 25 éve dolgozik az Autentikusság területen, segítve klienseit abban, hogy felszínre hozzák valódi önmagukat, majd ezt hiteles márkákon keresztül megosszák az üzleti világban. 2021-ben, miután megnézte A trauma bölcsessége (The Wisdom of Trauma) című filmet, felfedezte Dr. Máté Gábor munkásságát, belemélyedt az Együttérző Feltárás (Compassionate Inquiry) kurzusba, majd elvégezte a mentorship programot, 2024-ben.

Scroll to Top