Sokan küzdenek az ADHD hullámvölgyeivel – ahogy én magam is. Egészségügyi szakemberként, a figyelemmel kapcsolatos problémákra nem pusztán úgy tekintek, mint egy neurológiai hiányosságra, hanem mint egy, a stresszre adott disszociatlív válaszra. Amikor az idegrendszer túlterheltté válik, megpróbál védekezni – gyakran úgy, hogy kikapcsol a jelen pillanatból. Ez a disszociáció nem rendellenesség, hanem egy túlélési mechanizmus. A test úgy kezeli a túlzott stressz energiát, hogy vagy a felszínre tör vagy megjelenik a test különböző részein
Ezzel szemben a jól szabályozott idegrendszer lehetővé teszi, hogy a jelenben maradva, kapcsolatban legyünk önmagunkkal és a körülöttünk lévő világgal, nagyobb kapacitást biztosítva, hogy tudatosan megválaszthassuk válasz reakcióinkat az azonnali cselekvési reakció helyett, egyben segítve minket abban, hogy helyesen tudjuk navigálni az életünket. Amikor a jelenben vagyunk, képesek vagyunk úgy feldolgozni a stresszt, hogy az átalakul, ahelyett hogy egyszerűen kiadnánk vagy elnyomnánk. A jelenlét ilyenkor termő talajjá válik, amelyben a stressz feldolgozása által, az energiaforrásunkká válhat, ahelyett hogy uralkodna rajtunk, vagy túlterhelne minket.
Photo by Tara Winstead: https://www.pexels.com/photo/adhd-text-8378728/
A disszociáció mint egy válasz az érzelmi stresszhatásokra
A disszociáció akkor következik be, amikor az idegrendszerünk úgy érzékeli, hogy egy helyzet túl megterhelő ahhoz, hogy kezelni tudjuk. Amikor túlzott stresszt élünk meg, a szervezetünk ösztönösen a megnyugvást keresi. Ennek egyik módja az érzéktelenítés vagy kikapcsolás— egy felfelé és kifelé irányuló energiaáramlás, amely mentális ködöt, figyelemzavart vagy hiperaktivitást idézhet elő. Ezért van az, hogy a figyelemzavarral élők gyakran küzdenek az összpontosítással, a rendszerzéssel és a tartós figyelem fenntartásával. Az elme egyik feladatról a másikra ugrik – nem fegyelmezetlenség miatt, hanem mert próbál megszökni valami elől, ami elviselhetetlennek tűnik.
Az irónia ebben, hogy épp a jelenben maradás az, ami segíthetne integrálni és rendezni az idegrendszeri aktivációt – mégis ez az, ami a legelviselhetetlenebbnek tűnik. Ezért lehet az egyhelyben maradás annyira gyötrő érzés azok számára, akiknek épp a jelenben való lét jelent kihívást. Amikor lelassítva megpróbálunk a jelenben lenni, kapcsolatba kerülünk mindazzal a stresszel, kellemetlenséggel és érzelemmel, amit addig próbáltunk elkerülni. Nyugtalanságunk és figyelemzavarunk nem véletlen – ezek az érzelmi szabályozás és a biztonságérzet terén jelentkező nehézségek jelei.
A jelenlét (jelenben való lét) mint kulcs a szabályozáshoz
A szabályozás annyit jelent, hogy kapcsolatban tudunk maradni a kihívásokkal anélkül, hogy túlterheltté válnánk. Képessé tesz minket arra is, hogy meg tudjunk tapasztalni kellemetlen érzelmeket anélkül, hogy kikapcsolnánk vagy a bezárkóznánk. A jól szabályozott rendszer nem kiküszöböli a kiváltó okokat, hanem lehetővé teszi, hogy azokat konstruktívan kezeljük. Ahogyan a komposztálás a hulladékot termékeny talajjá alakítja, úgy a szabályozás és stresszorokkal való tudatos jelenlét is olyan folyamattá válik, amely ellenállóbbá tesz minket.
De miért szegülünk ennyire ellen a jelenben való létnek? A jelenben lenni annyit jelent, hogy mindent érzékelünk, beleértve a kényelmetlenséget, a szorongást és azokat a fel nem dolgozott érzelmeket, amelyek ellen a disszociatlív mintáink eddig védelmet nyújtottak. Ez olykor fájdalmas lehet. Az ADHD-val élők számára a jelenben való lét olyan érzés lehet, mintha hirtelen ráébrednének, hogy évek óta ég a ház. Nem csoda tehát, hogy az ösztönös reakció az, hogy állandó mozgásban legyünk, eltereljük a figyelmünket, és kikapcsoljunk a jelen pillanatból.
A mélyhűtő dolga, hogy fagyasszon… de ki fizeti az energiaszámlát? A disszociáció ára az, hogy az életerőnk befagy. A fel nem dolgozott érzelmek a testben tárolódnak, bizonyos részeink pedig idővel befagynak. Ez a befagyott energia fokozatosan felhalmozódik, és krónikus nyugtalanság, hiperaktivitás, mentális köd vagy akár testi tünetek formájában jelenik meg. Az ADHD-val élők nem eredendően figyelmetlenek vagy szétszórtak lennének – a probléma az, hogy idegrendszerük sok fel nem dolgozott érzelem terhét hordozza.
ience.
Megtanulni a jelenben maradni
Hogyan olvadhatunk ki a befagyott állapotból? Hogyan tanulhatjuk meg a jelenben maradást, amikor éppen a jelenben való lét tűnik elviselhetetlennek? Abban segítek a klienseimnek hogy megértsék, a válasz a titrálásban rejlik – ami annyit jelent, hogy lépésről lépésre haladva, apró, kezelhető adagokban megengedjük magunknak, hogy kapcsolatban legyünk az érzelmeinkkel.
A szabályozás nem azt jelenti, hogy egyszer csak rákényszerítjük magunkat az egyhelyben maradásra. Ez olyan lenne, mintha valakit, aki nem tud úszni, hirtelen mély vízbe dobnánk, és elvárnánk tőle, hogy fennmaradjon a felszínen. Ehelyett inkább fokozatosan építhetjük a kapacitásunkat. Ez annyit jelent, hogy fejlesztjük a képességünket arra, hogy akár ha csak rövid pillanatokra is, de a jelenben tudjunk lenni – például tudatos légzéssel, stresszoldó vagy testtudatot erősítő gyakorlatokon keresztül.
Ahogy fokozatosan megtanulunk jelen lenni, elkezd felszabadulni az a bennünk rejlő életerő, amit eddig a stressz tartott fogva. Minden egyes szabályozottan megélt pillanat egy kicsivel több teret és rugalmasságot biztosít, és idővel fejleszti az ellenálló képességet – azt a képességet, amely lehetővé teszi, hogy kapcsolatban maradjunk az élettel, ahelyett, hogy elmenekülnénk előle.
A szabályozottság ajándéka
Az ADHD ebben a megközelítésben nem egy megjavítandó rendellenesség, hanem egy olyan disszociációs minta amely megérthető és átalakítható. Az elme szétszórtsága nem egy hibára utal, hanem arra, hogy az idegrendszer megnyugvást keres. A szabályozás megtanulásával kiiktatható a disszociáció, ami nem jelenti azt, hogy elveszítenénk a képességünket, hogy folyamatosan mozgásban legyünk vagy energetikusak maradjunk – épp ellenkezőleg, képessé válunk arra, hogy ezeket oly módon irányítsuk, ahogy az jó nekünk.
A jelenben való lét nem arról szól, hogy rákényszerítjük magunkat az egyhelyben maradásra, hanem arról, hogy mélyebb kapcsolatot alakítunk ki önmagunkkal és a megtapasztalásainkkal. Hogy megtanulunk jelen lenni az adott pillanatban megélt dolgokkal, beleértve azt is, hogy érzékenyen kapcsolódunk érzelmeinkhez, nem elmenekülve előlük, hanem úgy tekintve rájuk, mint tanítóinkra, ahogy valós időben informálnak minket arról, mi zajlik éppen bennünk. Elkezdjük tudatosan megtapasztalni az érzéseinket, és megtanulunk úgy viszonyulni hozzájuk, mint az erőnk, a fejlődésünk és a kreativitásunk forrásához.
Ezzel a megértéssel sokkal több együttérzéssel tekintek a saját, figyelemmel kapcsolatos nehézségeimre is. A klienseimet is arra bátorítom, hogy ne rendellenségként tekintsenek a figyelemhiányosságukra, amit el kell nyomniuk vagy amit gyógyszerrel kell kezelni. Ehelyett közösen annak a lehetőségeit vizsgáljuk, hogyan nyerhetik vissza a képességüket, hogy újra mélyen, rugalmasan és ellenállóan tudjanak kapcsolódni az élethez.
A szerzőről
Klinikai szociális munka mesterképzésének elvégzése mellett Charon párhuzamosan beiratkozott szexterápia képzésre, továbbá elvégezte a Michigan Pszichoanalitikus Intézet pszichodinamikus ösztöndíjas programját. Ezt követően tanulmányokat folytatott a szenzomotoros pszichoterápia szakán (Pat Ogden és Janina Fisher), Az Együttérző Feltárás (Gábor Máté, Compassionate Inquiry) elnevezésű trauma-informált képzésen, valamint Imago párterápián. Charon 200 órás jógaoktatói képzést is teljesített, továbbá funkcionális táplálkozási és szemléletmód (mindset) coach képesítést szerzett. Jelenleg neuropszichológiát tanul.
